2014. február 20., csütörtök

A síelés régi-új élmenye

Hegyek. Körülvesznek, csillogó hóval borítva, lélegzetelállító látványt nyújtanak. Végre megérkeztünk. Most is, mint minden évben kis csapatunk a síelés örömeinek szentel majd egy hetet. Idén valami új lesz. A testem megváltozott. Erõs, hajlékony újra, robbanékony, izmos, elbírja önmagát megint. Rég nem volt ilyen. Kíváncsi vagyok milyen lesz. Hogy fog reagálni? A mozdulatokat már ismeri, hiszen 3 ève megtanulta. De nehéz volt mozgásba lendíteni, mozgásban tartani... Több erōfeszítést igényelt, mint a ebbõl fakadó örömet...
Most itt ülök ès várom a holnapot, amikor léccel a lábamon megismerhetem határaimat, érezhetem a sebesség szabadságát.
És eljött a másnap...
Az öltözködés közepette mindíg nevetek magamon, hogy miért is vállalom évrõl évre ezt a kényelmetlen, réteges öltözködést, sícipõt, ami olyan mintha gipsz lenne a lábamon. Aztán túl az elsö kellemetlenségen felcsatol a lèc. Még bizonytalanul, de lejutok a pályára.
Telnek a percek. Az elsõ meglepetés a csákányos felvonón ér. Nem fáj és remeg a combom. Úgy érek fel a felvonó tetejére, hogy semmilyen fáradtságot nem érzek. Tavaly ilyenkor elgondolkodtam, hogy inkább visszamegyek a házba, mert jártányi erõm sincs. 
Felértem, aztán lecsúsztam... Továbbra sem fáj a combom, nem kell megállnom minden 3. kanyar után. 
A harmadik lecsúszásnál pedig megéreztem valamit. Az egyik kanyar után párhuzamosan maradt a lécem, és a következõ kanyarban a hóeke helyett valahogy olyan mozdulat sikeredett, hogy oldalra fékezve egymás mellett maradtak a léceim. Láttam már sokszor ezt a mozdulatot, de most jött magától... 
Nahát!!! Megy ez. És a testem követni tudta a gondolatot...
Új terek nyíltak, próbálgattam a határaimat, és egyre jobban ment... Lassan kinõttem a gyakorlópályát, felmerészkedtem a hosszú kék pályára. Megint meglepetés ért. Minden nagyobb nehézség nélkül lejöttem, és élveztem minden pillanatát. Ez így ment délutánig, kis szünetekkel.   Fáradtság, fájdalom sehol. Eufória 
Másnap a gyerekeim a mellémszegődtek, és mindegyik felcsalt egy-egy olyan pályára ahol még nem jártam. Illetve nem csak felcsaltak, de tanítgattak, le sem vették rólam a szemüket, vigyázó figyelmük mindíg rajtam volt. Kicsit szerepet cseréltünk, kicsit ők voltak az anyukáim. Nagyon büszke vagyok ràjuk. Többet tanultam idén tőlük, mint eddig 3 év alatt. Hálás vagyok nekik! Minden nap valami újat hozott, új kihívásokat. Mindíg új lehetőségeket ismertem meg, toltam távolabb a határaimat. Mindezt a gyerekeimmel, barátokkal, sok nevetéssel beszélgetéssel. Szép napokat töltöttünk együtt, visszarepített az idő kamaszéveimhez, a táborok hangulatához. 
Jól éreztem magam, a busz visszahozott a hétköznapokba, de ebben is meg lehet talàlni a jót, például az itthon hagyott szerettekben. És hálásnak lenni az ilyen lopott hetekért a természetben... Jövőre újra éljük együtt ugyanezt, keresve új kihívásokat.

2014. január 26., vasárnap

Nöi erōk

Mivel több apró, és kevésbé apró jel is arra mutatott, hogy ez az év számomra a nõiségemrõl szólhat, csatlakoztam egy 6 alkalmas nõiség ébresztgetõ  kõrhõz.
16  önmagát bontogatni vágyó NÕ. Különbözõ élethelyzettel, megannyi formàval, lélekkel. Mindenkinek vannak leraknivalói, aztán építenivalói is. Gátjai is, szárnyai is. Szeretem a csoportokat, szeretek újabb és újabb embereket megismerni. A felismerést , hogy mennyi félék vagyunk, hogy mennyi színes egyéniség létezik erõvel, bájjal, szépséggel, félelemmel, bátorsággal, önbizalommal, vagy ezek hiányával. Hogy, hogyan tud 16 nõ kézfogásából, egy térben létezésébõl, szeretetteli segítséggel olyan erõ születni bennem , bennünk ami tisztulást hoz, tapintható, ami átível a hideg téli hétköznapokon. Ez a tapasztalás elbūvöl, de ugyanakkor ráébreszt dolgokra. Dolgomra magammal. Sokszor csak kérdések születnek, s maradnak a levegõben. Aztán beljebb fúrják magukat, és nem hagynak nyugodni. Amikor sorra  meglátom társaimban a különbözõ nõi minõségeket, amikor egy érintéstõl a bõrömön érzem az erejüket, amit ha összeadnánk felrepülnénk a felhõk fölé, hegyek mozdulnának, sorsok változnának.  Akkor megállok és beszívom a tapasztalást minden pórusomon jó mélyre, hogy ne szökhessen soha többé ki belõlem. Ahogy magamon érzem a változást -pedig még az elején vagyunk- ahogy dolgok rendezõdnek, csitulnak bennem, vagy épp felkorbácsolódnak. Figyelni tudatosan befelé, meglátni a jeleket, és megpróbálni nem elmenni mellettük. Hálás vagyok azért hogy 15 nõ enged magához közel, hagy bepillantást féltett fájó titkaiba, örömeibe, vágyaiba. Megnyílni, megmutatni önmagunkból valamit, mindenkinek máshogy nehéz.  De csodálatos és tiszteletreméltó látni õket, magamat, ahogy ki-ki magához mérten mer, próbâl átlépni a határain. Ez mindíg jót hoz, ha csak elérni, megtapasztalni sikerült hol is a határ, már az is fekemelõ, erõt adó. Ha valakinek sikerül, mégha bizonytalan léptekkel is átlépnie az leírhatatlan. Ahogy telnek az alkalmak, úgy épül a bizalom, és omlanak le a falak közöttünk, ha egyáltalán voltak falak. Mert itt, ebben az életben a nõiség közös bennünk. Közösen, egymás kezét fogva, egymást támogatva, szeretettel 6 röpke hét alatt szálak szövõdnek majd, erõk mozdulnak. Más lesz az ölelés , a pillantás amit egymásnak adunk, ha találkozunk. A szálak amik  nem szakadnak, amikhez vissza lehet térni, erõt meríteni. Nõi erõt.


2014. január 6., hétfő

Egy ajándék nap

Már mikor reggel vittem a csajokat suliba, gyanús volt nekem az idõ. Az égen bárányfelhõk, a nap süt, a kocsi hõmérõje 8.5 fokot mutatott. 10 órakor már 10 fok. Gyorsan felòltöztem biciklis szerelésbe, irány a garázs. Kivettem a paripát, és irány!!! Tabán, Dunapart, Kopaszi gát, a nap tūz a szemembe.
Fülembe George Michael énekli: freedom.
Szembõl egy futó hölgy érkezik kb annyi idõs lehet mint én. Összemosolygunk. Õ is azt érzi amit én. Egy tavaszi nap a télben, amitõl túlcsordulok, és tekerem a piros-fekete bringámat.
Elhagyom a gátat vissza a Dunapartra. Majdnem minden szembejövõ bringásnak fülig ér a szája, mosolyt adunk, kapunk cinkosan.
Nézem a vizet,  tekerek, a szél az arcomba fúj sirályok felettem, egy motorcsónak húz el a vizen. Repülök, az adrenalintól forr a vérem, és George Michael tovább dúdol a fülembe: let's go outside...
Szeretem ezt a gyönyörū várost, nincs szebb nála a világon. Ès most mindenkit szeretek aki benne van, még a drága túristát is aki elém lép a bicikliúton...
Felhajtok a hídra, irány a Margitsziget.
A lejtõn száguldok lefelé...
Minden olyan éles, tiszta. Beszívom a pillanatot. Tekerek a fák alatt a vizilabdás szentély elõtt, lelki szemeim elõtt olimpikonjaink fürdõgatyában. Gyorsabban tekerek.....
Tudtam én valaha anélkül is bringázni, hogy fognám a kormányt. Na lássuk csak... Kinézek egy gödörmentes szakaszt és.... Na egy-két másodpercig megy. Újabb sima szakasz a láthatáron, 5 másodperc. A sziget végére érek, fordulás. Most szemböl süt a nap... 
Na most elengedem a kormányt kitárom a karom... Egy pillanatra becsukom a szemem (tényleg csak egy pillanatra) és repülök. Szárnyalok!!! Teljes agymosás, orgazmus. ( nana! Nem a nyeregtõl!)
Sok futó ismerõs számolt már be hasonló érzésrõl futás közben. Már érzem!
Vissza a hídra, majd újra a Dunaparton találom magam mosolygós bringások között... Várbazár szépül mellettem, végre már. Attila út, lassan hazafelé veszem az irányt. Begurulok a garázsba és elfáradva, de telve energiával megsimítom a paripám. Pihenj te is. 
Most még az sem érdekel, hogy márciusban elégtételt vesz ezért a tél és megint elakadunk a hófúvásban... Egy tökéletes nap, amit ajándékba adott nekem a hótündér! Hogy ez 27,4 km volt, és kitudja mennyi kalória égett már nem is fontos! Köszönöm! (Magamnak is)

2013. december 27., péntek

How I lost weight, that is, how I found the woman within me again...


 

I'm one who hid behind “the mother” so well that even I couldn't see her for years. My story begins many years ago, and it is about a girl who was naturally beautiful, radiant, full of temperament. She was 22 when she met her partner for life after a passionate night. They were made for each other. She was successful, fortunate in almost everything she did. She loved life. So, when they felt the time had come, their first child sat on their shoulders. She was reborn in giving birth, she became a mother. As successful she had been in her job, she enjoyed maternity to the same extent too, she forgot work, that is, a new profession was born together with her children: assisting at births. There was just one thing that seemed worrisome in the beginning: the extra kilos didn't want to go away. In fact, they kept gathering as the children arrived. Then she slowly got used to it. She met almost only those who had always known her with her present shape. A full-figured tornado, who flies with her children all around, too fast to follow. She defends them if necessary, solves tasks that seem unsolvable. The “upholstery” was suitable to the help she gave around childbirths too. It provided safety. Her partner loved her the way she was. After the birth of the third child many a year went by like this.  

 

Nobody knew that this usually cheerful mother couldn't see herself when she looked into the mirror. She couldn't see the girl she used to be or the woman she had turned into. She saw the mother she was proud of, and the profession she loved. Yet, she couldn't accept her body. The mirror was no friend of hers. She didn't like her body. Even though she knew she could only change if she accepted it as it was. But this she only knew with her mind, and no matter how she ground her teeth and wanted so, so much to accept herself, she just couldn't.

Then there came the mother roles, at psychodrama, among friends. She was proud of that.

Well, it disturbed her a little that one of the most attractive men in the circle of her friends kept calling her mummy. The fact that instead of their names her husband had become “father” and herself “mother” she didn't realize any longer. Some people may have tried to indicate the problem, but she didn't hear them. A less diplomatic acquaintance even made a remark once: “How overweight you've become!”

But these were less disturbing then. The days drifted her. The mother-taxi was always on duty. What did disturb her was that the men's glances had disappeared. Or she did not notice them any more. Earlier these “you are beautiful” glances had meant a lot to her.

 

She had always stood tall, enjoying her sex appeal, she collected the energy. Now she felt that nobody liked her any longer. Neither others, nor herself. Sometimes, at tired nights, she wasn't even sure about whether her husband liked her. They loved each other deeply from the beginning of times, they felt it. But man and woman were put into the shade.

 

Then autogenic training found her and taught her to spend 15 minutes twice a day on herself, only on herself. By then she had understood that everybody found time for what they wanted to. She practiced assiduously. She paid attention to herself.

Then she found a book and somebody she didn't even know sent her the audio material of the book by e-mail on the very same day. At the age of 42 she no longer left such incidents unnoticed. The book was  Louise L. Hay's You Can Heal Your Life.

When listening to the CD she found the explanation: your body is your house, or a kind servant who gives your shelter and serves you lovingly. If you don't love your body, your cells have to work on a rough terrain. If you hate your body, it won't change. Love and respect your body, and take care of it like of your house or a good servant. This she understood clearly. Then she included this sentence in the  2x15-minute practice: “I respect, love, and take care of my body”. She said it as often as it came to her mind.

 

On a June day in a shopping mall she was offered a make-up, but she was in a hurry and rejected the offer. But then, on the following day, she took the opportunity, because a little voice in her mind didn't leave her alone: “You deserve it, make use of it.” She was nicely made up, and it was somehow a beautiful woman that looked back at her from the mirror. She decided to walk home because the weather was so nice and she felt like walking. The sun was shining, and she started to believe that she was beautiful the way she was. She was walking and noticed the first “you are beautiful” glance. She could hardly believe her eyes, but the glances kept coming. By the time she got home she  had been radiating again. She took home a small make-up set, and decided to spend a short time every morning with giving some emphasis to her eyes. The days went by, and the mirror showed a friendlier picture. Then she went to have a massage, where her friend asked how much weight she had lost. I? She asked. I haven't checked. Go home and step on the weight scale. The darling scale showed 4 kilos less than usual.

 

She was happy as a lark. She kept shining and shining. She made a decision. She had exactly 67 days left from the summer. 67 warm summer days.

Then she could swim, row, ride the bicycle, walk. This was the first time she had believed those 67 days to be hers, on every one of which she could give herself an hour to do some exercise. She started to ride the bike by Lake Balaton, she rode almost 30 kilometers and she hardly noticed it. OK, sometimes some a calf motivated her, or the sight of a naked upper body riding a bike... She found the pleasure in physical exercise again. Then she went kayaking on the River Körös, or swam in the beloved water. The water caressed her, embraced her body and filled her with energy. Everybody noticed the change, the children, her partner and the friends too. This gave her wings.

 

Even fate helped her. She had to take her car to Budapest for a regular checkup. When on the way, she was thinking of riding the bicycle in Budapest. She took the car in the garage, where she was offered a bike in exchange – they said it was a summer offer.

Thank you, she said, just into the air, the one she addressed it to can perhaps hear it. She was standing there, far from home, with a bicycle. She got on and set off, riding across Árpád Bridge, the Margaret Island and all along the bank of the Danube. She got home in 40 minutes, and the image of the water stayed with her. By the time she got home she had already known how she would ride the bike here.

 

She spent the summer like that. Meanwhile she somehow stopped stuffing herself with food, and the comforting bread was not needed any more in the evening either. The pleasure of exercise was enough. He gave herself a gift of respecting, loving and looking after her body. And her body was grateful for the care.

What surprised her was that she didn't need enormous willpower or a heroic fight to change. She only needed to love herself.

Her daughters embraced her saying: Mother, you are so beautiful!

The girls who will once be mothers, but who need an example showing that mother and woman cannot exist without one another.

 

The old-new body has brought new challenges into her life, new tasks that are still ahead of her, her partner, their family. But now she can be sure that life will only make her face with challenges that serve her improvement, and if she is able to do something for the change, she will get help too.

 

Let this story be of help to every woman whose challenges are yet to come.

Let it give them strength and hope in that they are able to do anything, it only depends on their decisions. They only need some positive thoughts to make the first steps.  

2013. november 18., hétfő

Hogyan fogytam le, avagy hogyan leltem rá magamban ismét a nőre…..




Aki úgy elbújt az anya mögé, hogy magam sem láttam, hosszú évekig.
A történetem sok évvel ezelőtt kezdődik egy lányról aki, természetesen szép volt sugárzó, tele temperamentummal .
22 éves volt amikor rátalált élete párjára egy viharos éjszaka után. Egymásnak teremtették őket. Sikeres, szerencsés volt szinte mindenben amihez nyúlt. Szerette az életet. Így amikor úgy érezték eljött az idő, a vállukra ült az első gyermekük. A szülésben újjászületett, anyává vált. Amennyire sikeres volt a munkában, annyira élvezte az anyaságot is, el is felejtette a munkát, azaz a gyermekeivel megszületett egy új hivatás, a szülések kisérése. Egy dolog volt, ami eleinte aggasztónak tűnt, hogy a kilók csak nem akarták elhagyni őt. Sőt ahogy érkeztek a gyermekek, egyre csak gyűltek. Aztán szép lassan hozzászokott. Már szinte csak olyanokkal találkozott, akik mindíg is ilyennek ismerték. Teltkarcsú forgószélnek aki követhetetlenűl repül a gyerekeivel hol erre, hol arra. Ha kell megvédi őket, ha kell, lehetetlennek tűnő feladatokat old meg. A sok párnácska jól illet a szülések körüli segítéshez is. Biztonságot adott. A párja is úgy szerette ahogy van. miután a harmadik gyermek is megszületett, még sok sok év telt el így.
 Azt senki sem tudta, hogy ez az általáan vidám anya, ha tükörbe néz, nem látja önmagát. Nem látja a lányt aki volt, illetve a nőt akivé érett. Az anyát látta, akire büszke is volt, a hivatását is amit szeretett. De a testét nem tudta elfogadni. A tükör nem volt a barátja. Nem szerette a testét. hiába tudta, hogy csak akkor változhat, ha elfogadja úgy ahogy van. De ezt az eszével tudta, hiába csikorgatta a fogait és akarta nagyon, de nagyon elfogadni önmagát. Nem ment. 
Azután jöttek az anyaszerepek, pszihodrámán, baráti társaságban. Erre büszke volt. 
Na az azért kicsit zavarta, hogy az egyik legvonzóbb pasi a baráti körben  folyton anyucinak hívja. Az már fel sem tűnt, hogy szép lassan a férje apává, ő pedig anyává vált, a keresztneveik helyett. 
Lehet, hogy néhányan próbáltak jelezni, de nem hallotta meg őket. Egy kevésbé diplomatikus ismerős meg is jegyezte egyszer: "Te hogy elhíztál!" 
De mindez akkor, kevésbé zavarta. Sodorták a mindennapok. Az anyataxi mindíg szolgálatban volt. Ami viszont zavarta, hogy eltüntek a férfi tekintetek. Vagy ő nem vette észre öket. Korábban ezek a "szép vagy" pillantások sokat jelentettek. Mindíg felemelt fejjel járt és élvezte a kisugárzását, begyűjtötte az energiát. Úgy érezte nem tetszik már. Másoknak sem, magának sem. Néha fáradtabb estéken abban sem volt biztos, hogy a férjének tetszik-e. Szeretik egymást, mélyen öröktől fogva, , így érezték. De a férfi és a nő háttérbe szorult.
Aztán rátalált az Autogén tréning, ami arra tanította, hogyan szánjon magára, csak magára napi 2x 15 percet.  Ekkorra már azt is megértette, hogy mindenkinek arra van ideje, amire csinál magának. Szorgalmasan gyakorolt. Figyelmet szánt magára. 
Azután kezébe került egy könyv és még aznap elküldte neki valaki, akit nem is ismert, a könyv hanganyagát e-mailen. 42 évesen már nem ment el ilyen " véletlenek" mellett. A könyv Louise L. Hay Éld jól az életed című könyve volt.
 A cd-t hallgatva pedig megtalálta a magyarázatot: a tested a házad, vagy egy kedves szolga, aki fedelet nyújt, szeretettel szolgál téged. Ha te nem szereteda tested, a sejtjeidnek nehezített terepen kell dolgozniuk. Ha utálod a tested, nem fog változni. Tiszteld és szeresd a tested, és ápold, mint a házadat, vagy egy jó szolgálót. Ezt már kristálytisztán értette. Ezután pedig a 2x15 perc gyakorlásában szerepelt ez a mondat is: Tisztelem, szeretem és ápolom a testem. Emondta, ahányszor csak eszébe jutott.
Egy júniusi napon, egy bevásárló kozpontban felajánlották, hogy kisminkelik, akkor még rohant és elutasîtotta. Aztán másnap élt a lehetőséggel, mert csak nem hagyta nyugodni egy hangocska: Megérdemled, élj vele. Szépen kisminkelték, és  a tükörből, már valahogy egy szép nő nézett vissza rá.  Elhatározta, hogy gyalog megy haza, mert olyan szép idő volt és kedve volt sétálni.  Sütött a nap és ő kezdte elhinni megint, hogy szép, így ahogy van. Sétált és észrevette az első " szép vagy" pillantást. Alig akart hinni a szemének, de a pillantások csak jöttek és jöttek. Mire hazaért újra sugárzott. Hazavitt magával egy kicsi smink készletet, és elhatározta, hogy minden reggel szán egy kicsi időt arra, hogy egy kicsit kihangsúlyozza a szemeit.
Teltek a napok és már a tükör is barátságosabb képet mutatott. Azután elment masszázsra, ahol a barátnője megkérdezte, mennyit fogyott. Én? Kérdezte, Nem mértem. Menj haza és állj a mérlegre! A drága mérleg 4 kg-al mutatott kevesebbet mint szokott. 
Madarat lehetett volna vele fogatni. Csak ragyogott és ragyogott. 
Hozott egy döntést, még pontosan 67 napja van a nyárból. 67 meleg nyári nap. Amikor úszhat, evezhet, biciklizhet, sétálhat. Most először elhitte, hogy ez az ő 67 napja lesz és ad magának minden nap 1 órát, amikor mozog. Örömmel kezdett biciklizni a Balaton parton, észrevétlenül tekert majdnem 30 kilómétert. Na jó néha motíválta néhány vádli, és szabadon hagyott biciklis felsőtest látványa.... Visszatalált a mozgás öröméhez. Aztán kajakozott a Kőrösön, vagy úszott, a szeretett vízben. A víz simogatta , körülölelte a testét, és feltöltötte őt. Mindenki észrevette a változást, a gyerekek a párja a barátok. Ez szárnyakat adott. 
És még a sors is segítette. A kocsiját fel kellet hoznia Budapestre, egy garanciális szervízre. Már az úton azon gondolkodott, hogy fog Budapesten biciklizni. Bevitte az autót, és a szervízben felajánlották neki egy cserebiciklit, -ez a nyári akció mondták-... 
Köszönöm, mondta halkan, csak úgy bele a levegőbe, biztosan meghallja akinek szól. 
Ott állt távol az otthonától egy biciklivel. Felült és elindult hazafelé, az Árpádhídon át a Margitszigeten, majd a Dunaparton végig. 40 perc alatt hazatekert, és a víz látványa elkisérte. Mire hazaért tudta, hogy hogyan fog itt biciklizni. 
A nyár így telt. Valahogy közben megszűntek a dugig evések is és az esti nyugtató kenyérkékre sem volt már szükség. A mozgás öröme elég volt . Megajándékozta magát azzal, hogy tisztelte , szerette és ápolta a testét. A teste pedig meghálálta a törődést. 
Ami meglepte, hogy nem óriási akaraterőre és heroikus kűzdelemre volt szükség a változáshoz. Csak annyira, hogy szeresse önmagàt.
A lányai átölelve őt mondták: Anya, olyan szép vagy!
A lányok akik egyszer majd anyák lesznek, de kell nekik a minta arra, hogy anya és nő nem létezhet egymás nélkül.
A régi-új test új kihívásokat hozott az életébe, új feladatokat, amik még előtte, előttük állnak a párjával, a családjukkal. De most már biztos lehet, benne, hogy az élet, csak olyan kihívások elé állîtja, amelyek  fejlődését szolgálják, és ha képes tenni a változásért akkor segítséget is kap!
Legyen ez a történek segítség minden nőnek, akik még előtte állnak a kihívásaiknak! Adjon erőt és reményt nekik, hogy bármi sikerülhet, csak elhatározás kérdése! Csak néhány pozitív gondolat kell, hogy megtegyék az első lépéseket.

2013. november 17., vasárnap

Fiatal és gyönyörū lányaink és fiaink

Tegnap megnéztem életem párjával a Fiatal és gyönyörű címü francia filmet. A film egy 17 éves lányról szól aki az első "túlestem rajta" szexuális "élménye" után titokban prostituált lesz.
Hosszú beszélgetést indított el köztünk, nő és férfi közt, anya és apa közt. Lányaink vannak. Nekem, nekünk fontos, hogy ha lehet, még olyan útmutatást, segítséget kapjanak tőlünk, hogy méltón élhessék meg és ne csak "éljék túl, essenek túl" az első intim együttlétükön. Majd ha ott tartanak. Ha lesz valaki aki méltó erre, akivel, fel tudják fedezni a másikat, kölcsönösen figyelve egymásra. Minden fiúnak is van egy első élménye, és minden lánynak is.  Nekik pedig van egy párjuk ebben. Drága fiús szülőtársaim,  kérlek titeket is szeretettel nevelgetve, kísérve fiaitokat, próbáljatok ebben is példát adni. Példát adni a párkapcsolatotokban, életetekben, hogyan is lehet kölcsönös tisztelettel, odafigyeléssel a másikra, együtt élni. Én személy szerint próbálok a nőiségemből annyit átadni a lányaimnak, hogy amikor oda kerülnek, ne legyen mindegy, hogy hol, kivel. Ne a mindenhonnan folyó sürgetésnek engedjenek. Legyen annyi tartásuk, női erejük, hogy megérezzék azt, ki lehet méltó partnerük ebben a fontos pillanatban. Nem állítom, hogy minden rosszul megélt első kaland feltétlenül, a filmhez hasonló esetekhez vezetne. De mindenképpen meghatározó, fiúnak, lánynak egyaránt. Ez a belső igény arra, hogy odafigyeléssel, tisztelettel legyek a másik iránt pedig  biztosan valahol gyerekkorban alakul ki. Fontos, hogy mit adunk át akár észrevétlenül is.

Miért is?

Kedves olvasó!

Azért hoztam létre ezt a blogot, mert olyan változások zajlanak bennem, hogy egyszerűbb így írni, mint a fióknak. Úgyis mindíg kikivánkozik valami.

Embernek lenni, ezt a címet adtam a blognak, mert egyre inkább úgy érzem az Ember a fontos, nem az, hogy nő vagy férfi az illető.

Ebbe pedig minden beleférhet, ami velünk emberekkek történik. Hogy éppen nõként, vagy férfiként, anyaként , apaként élünk-e meg valamit. Írni fogok a mindennapokról, nõiségrõl, emberségrõl, érzésekrõl, helyzetekrõl.  Amiket azt hiszem, nem csak én élek meg, hanem többen is közületek. Ki így, ki úgy, de sokan vannak, akik úgy érzik egyedül vannak az érzéseikkel, élményeikkel. Nem, nem vagytok egyedül! Ez pedig fontos, hogy megérezzük, nem vagyunk egyedül, sokan élünk meg hasonló élethelyzeteket. Sokszor, csupán az az érzès, hogy nem vagyok egyedül ezzel, erõt adhat.

Szeretettel ajánlom figyelmetekbe a bejegyzéseimet, amiket idõnként, mint kis kapszulát kiīrok magamból. Lehet, hogy megosztok olyan īrásokat is -az írójuk engedélyével- amik hatottak az életem alakulására.