Hegyek. Körülvesznek, csillogó hóval borítva, lélegzetelállító látványt nyújtanak. Végre megérkeztünk. Most is, mint minden évben kis csapatunk a síelés örömeinek szentel majd egy hetet. Idén valami új lesz. A testem megváltozott. Erõs, hajlékony újra, robbanékony, izmos, elbírja önmagát megint. Rég nem volt ilyen. Kíváncsi vagyok milyen lesz. Hogy fog reagálni? A mozdulatokat már ismeri, hiszen 3 ève megtanulta. De nehéz volt mozgásba lendíteni, mozgásban tartani... Több erōfeszítést igényelt, mint a ebbõl fakadó örömet...
Most itt ülök ès várom a holnapot, amikor léccel a lábamon megismerhetem határaimat, érezhetem a sebesség szabadságát.
És eljött a másnap...
Az öltözködés közepette mindíg nevetek magamon, hogy miért is vállalom évrõl évre ezt a kényelmetlen, réteges öltözködést, sícipõt, ami olyan mintha gipsz lenne a lábamon. Aztán túl az elsö kellemetlenségen felcsatol a lèc. Még bizonytalanul, de lejutok a pályára.
Telnek a percek. Az elsõ meglepetés a csákányos felvonón ér. Nem fáj és remeg a combom. Úgy érek fel a felvonó tetejére, hogy semmilyen fáradtságot nem érzek. Tavaly ilyenkor elgondolkodtam, hogy inkább visszamegyek a házba, mert jártányi erõm sincs.
Felértem, aztán lecsúsztam... Továbbra sem fáj a combom, nem kell megállnom minden 3. kanyar után.
A harmadik lecsúszásnál pedig megéreztem valamit. Az egyik kanyar után párhuzamosan maradt a lécem, és a következõ kanyarban a hóeke helyett valahogy olyan mozdulat sikeredett, hogy oldalra fékezve egymás mellett maradtak a léceim. Láttam már sokszor ezt a mozdulatot, de most jött magától...
Nahát!!! Megy ez. És a testem követni tudta a gondolatot...
Új terek nyíltak, próbálgattam a határaimat, és egyre jobban ment... Lassan kinõttem a gyakorlópályát, felmerészkedtem a hosszú kék pályára. Megint meglepetés ért. Minden nagyobb nehézség nélkül lejöttem, és élveztem minden pillanatát. Ez így ment délutánig, kis szünetekkel. Fáradtság, fájdalom sehol. Eufória
Másnap a gyerekeim a mellémszegődtek, és mindegyik felcsalt egy-egy olyan pályára ahol még nem jártam. Illetve nem csak felcsaltak, de tanítgattak, le sem vették rólam a szemüket, vigyázó figyelmük mindíg rajtam volt. Kicsit szerepet cseréltünk, kicsit ők voltak az anyukáim. Nagyon büszke vagyok ràjuk. Többet tanultam idén tőlük, mint eddig 3 év alatt. Hálás vagyok nekik! Minden nap valami újat hozott, új kihívásokat. Mindíg új lehetőségeket ismertem meg, toltam távolabb a határaimat. Mindezt a gyerekeimmel, barátokkal, sok nevetéssel beszélgetéssel. Szép napokat töltöttünk együtt, visszarepített az idő kamaszéveimhez, a táborok hangulatához.
Jól éreztem magam, a busz visszahozott a hétköznapokba, de ebben is meg lehet talàlni a jót, például az itthon hagyott szerettekben. És hálásnak lenni az ilyen lopott hetekért a természetben... Jövőre újra éljük együtt ugyanezt, keresve új kihívásokat.
