A síelés régi-új élmenye

Hegyek. Körülvesznek, csillogó hóval borítva, lélegzetelállító látványt nyújtanak. Végre megérkeztünk. Most is, mint minden évben kis csapatunk a síelés örömeinek szentel majd egy hetet. Idén valami új lesz. A testem megváltozott. Erõs, hajlékony újra, robbanékony, izmos, elbírja önmagát megint. Rég nem volt ilyen. Kíváncsi vagyok milyen lesz. Hogy fog reagálni? A mozdulatokat már ismeri, hiszen 3 ève megtanulta. De nehéz volt mozgásba lendíteni, mozgásban tartani... Több erōfeszítést igényelt, mint a ebbõl fakadó örömet...

Most itt ülök ès várom a holnapot, amikor léccel a lábamon megismerhetem határaimat, érezhetem a sebesség szabadságát.

És eljött a másnap...

Az öltözködés közepette mindíg nevetek magamon, hogy miért is vállalom évrõl évre ezt a kényelmetlen, réteges öltözködést, sícipõt, ami olyan mintha gipsz lenne a lábamon. Aztán túl az elsö kellemetlenségen felcsatol a lèc. Még bizonytalanul, de lejutok a pályára.

Telnek a percek. Az elsõ meglepetés a csákányos felvonón ér. Nem fáj és remeg a combom. Úgy érek fel a felvonó tetejére, hogy semmilyen fáradtságot nem érzek. Tavaly ilyenkor elgondolkodtam, hogy inkább visszamegyek a házba, mert jártányi erõm sincs. 

Felértem, aztán lecsúsztam... Továbbra sem fáj a combom, nem kell megállnom minden 3. kanyar után. 

A harmadik lecsúszásnál pedig megéreztem valamit. Az egyik kanyar után párhuzamosan maradt a lécem, és a következõ kanyarban a hóeke helyett valahogy olyan mozdulat sikeredett, hogy oldalra fékezve egymás mellett maradtak a léceim. Láttam már sokszor ezt a mozdulatot, de most jött magától... 

Nahát!!! Megy ez. És a testem követni tudta a gondolatot...

Új terek nyíltak, próbálgattam a határaimat, és egyre jobban ment... Lassan kinõttem a gyakorlópályát, felmerészkedtem a hosszú kék pályára. Megint meglepetés ért. Minden nagyobb nehézség nélkül lejöttem, és élveztem minden pillanatát. Ez így ment délutánig, kis szünetekkel.   Fáradtság, fájdalom sehol. Eufória 

Másnap a gyerekeim a mellémszegődtek, és mindegyik felcsalt egy-egy olyan pályára ahol még nem jártam. Illetve nem csak felcsaltak, de tanítgattak, le sem vették rólam a szemüket, vigyázó figyelmük mindíg rajtam volt. Kicsit szerepet cseréltünk, kicsit ők voltak az anyukáim. Nagyon büszke vagyok ràjuk. Többet tanultam idén tőlük, mint eddig 3 év alatt. Hálás vagyok nekik! Minden nap valami újat hozott, új kihívásokat. Mindíg új lehetőségeket ismertem meg, toltam távolabb a határaimat. Mindezt a gyerekeimmel, barátokkal, sok nevetéssel beszélgetéssel. Szép napokat töltöttünk együtt, visszarepített az idő kamaszéveimhez, a táborok hangulatához. 

Jól éreztem magam, a busz visszahozott a hétköznapokba, de ebben is meg lehet talàlni a jót, például az itthon hagyott szerettekben. És hálásnak lenni az ilyen lopott hetekért a természetben... Jövőre újra éljük együtt ugyanezt, keresve új kihívásokat.

Nöi erōk

Mivel több apró, és kevésbé apró jel is arra mutatott, hogy ez az év számomra a nõiségemrõl szólhat, csatlakoztam egy 6 alkalmas nõiség ébresztgetõ  kõrhõz.

16  önmagát bontogatni vágyó NÕ. Különbözõ élethelyzettel, megannyi formàval, lélekkel. Mindenkinek vannak leraknivalói, aztán építenivalói is. Gátjai is, szárnyai is. Szeretem a csoportokat, szeretek újabb és újabb embereket megismerni. A felismerést , hogy mennyi félék vagyunk, hogy mennyi színes egyéniség létezik erõvel, bájjal, szépséggel, félelemmel, bátorsággal, önbizalommal, vagy ezek hiányával. Hogy, hogyan tud 16 nõ kézfogásából, egy térben létezésébõl, szeretetteli segítséggel olyan erõ születni bennem , bennünk ami tisztulást hoz, tapintható, ami átível a hideg téli hétköznapokon. Ez a tapasztalás elbūvöl, de ugyanakkor ráébreszt dolgokra. Dolgomra magammal. Sokszor csak kérdések születnek, s maradnak a levegõben. Aztán beljebb fúrják magukat, és nem hagynak nyugodni. Amikor sorra  meglátom társaimban a különbözõ nõi minõségeket, amikor egy érintéstõl a bõrömön érzem az erejüket, amit ha összeadnánk felrepülnénk a felhõk fölé, hegyek mozdulnának, sorsok változnának.  Akkor megállok és beszívom a tapasztalást minden pórusomon jó mélyre, hogy ne szökhessen soha többé ki belõlem. Ahogy magamon érzem a változást -pedig még az elején vagyunk- ahogy dolgok rendezõdnek, csitulnak bennem, vagy épp felkorbácsolódnak. Figyelni tudatosan befelé, meglátni a jeleket, és megpróbálni nem elmenni mellettük. Hálás vagyok azért hogy 15 nõ enged magához közel, hagy bepillantást féltett fájó titkaiba, örömeibe, vágyaiba. Megnyílni, megmutatni önmagunkból valamit, mindenkinek máshogy nehéz.  De csodálatos és tiszteletreméltó látni õket, magamat, ahogy ki-ki magához mérten mer, próbâl átlépni a határain. Ez mindíg jót hoz, ha csak elérni, megtapasztalni sikerült hol is a határ, már az is fekemelõ, erõt adó. Ha valakinek sikerül, mégha bizonytalan léptekkel is átlépnie az leírhatatlan. Ahogy telnek az alkalmak, úgy épül a bizalom, és omlanak le a falak közöttünk, ha egyáltalán voltak falak. Mert itt, ebben az életben a nõiség közös bennünk. Közösen, egymás kezét fogva, egymást támogatva, szeretettel 6 röpke hét alatt szálak szövõdnek majd, erõk mozdulnak. Más lesz az ölelés , a pillantás amit egymásnak adunk, ha találkozunk. A szálak amik  nem szakadnak, amikhez vissza lehet térni, erõt meríteni. Nõi erõt.

Egy ajándék nap

Már mikor reggel vittem a csajokat suliba, gyanús volt nekem az idõ. Az égen bárányfelhõk, a nap süt, a kocsi hõmérõje 8.5 fokot mutatott. 10 órakor már 10 fok. Gyorsan felòltöztem biciklis szerelésbe, irány a garázs. Kivettem a paripát, és irány!!! Tabán, Dunapart, Kopaszi gát, a nap tūz a szemembe.

Fülembe George Michael énekli: freedom.

Szembõl egy futó hölgy érkezik kb annyi idõs lehet mint én. Összemosolygunk. Õ is azt érzi amit én. Egy tavaszi nap a télben, amitõl túlcsordulok, és tekerem a piros-fekete bringámat.

Elhagyom a gátat vissza a Dunapartra. Majdnem minden szembejövõ bringásnak fülig ér a szája, mosolyt adunk, kapunk cinkosan.

Nézem a vizet,  tekerek, a szél az arcomba fúj sirályok felettem, egy motorcsónak húz el a vizen. Repülök, az adrenalintól forr a vérem, és George Michael tovább dúdol a fülembe: let's go outside...

Szeretem ezt a gyönyörū várost, nincs szebb nála a világon. Ès most mindenkit szeretek aki benne van, még a drága túristát is aki elém lép a bicikliúton...

Felhajtok a hídra, irány a Margitsziget.

A lejtõn száguldok lefelé...

Minden olyan éles, tiszta. Beszívom a pillanatot. Tekerek a fák alatt a vizilabdás szentély elõtt, lelki szemeim elõtt olimpikonjaink fürdõgatyában. Gyorsabban tekerek.....

Tudtam én valaha anélkül is bringázni, hogy fognám a kormányt. Na lássuk csak... Kinézek egy gödörmentes szakaszt és.... Na egy-két másodpercig megy. Újabb sima szakasz a láthatáron, 5 másodperc. A sziget végére érek, fordulás. Most szemböl süt a nap... 

Na most elengedem a kormányt kitárom a karom... Egy pillanatra becsukom a szemem (tényleg csak egy pillanatra) és repülök. Szárnyalok!!! Teljes agymosás, orgazmus. ( nana! Nem a nyeregtõl!)

Sok futó ismerõs számolt már be hasonló érzésrõl futás közben. Már érzem!

Vissza a hídra, majd újra a Dunaparton találom magam mosolygós bringások között... Várbazár szépül mellettem, végre már. Attila út, lassan hazafelé veszem az irányt. Begurulok a garázsba és elfáradva, de telve energiával megsimítom a paripám. Pihenj te is. 

Most még az sem érdekel, hogy márciusban elégtételt vesz ezért a tél és megint elakadunk a hófúvásban... Egy tökéletes nap, amit ajándékba adott nekem a hótündér! Hogy ez 27,4 km volt, és kitudja mennyi kalória égett már nem is fontos! Köszönöm! (Magamnak is)